Így a nap végén, mintegy összefoglalásként a múlt és a jövő kapcsolódásáról szól a záró előadás.

Brian David Johnson egy történetet mesél, mely arról szól hogyan tanult meg változtatni jövőkutatóként.

Társa egy robot, akinek a neve Arthur. Brian nevet saját magán, mikor elmondja, hogy igen, ő tényleg egy „kocka”. Gyerekkorától lelkesítette a science fiction és különösen a robotok élete, és akkor még filmbeli sorsuk. Azóta már az Intel Corporation jövőkutatójaként a feladata egy működőképes vízió felállítása a számítástechnikáról 2020-ban. De a mai napig épít a science fiction-ra, mely szerinte egy olyan képzeletbeli világ, ami bármikor életre kelthető.

Érdekes pontnál járunk az emberiség történetében. A tudomány és a technika jelenlegi fejlettsége eljutott oda, hogy bárminek, amit kigondolunk, vagy szeretnénk megvalósítani szinte már csak az elképzelésünk szab határt.

De fel is teszi azt a fontos kérdést számunkra: milyen jövőben szeretnénk élni, és milyen jövőt szeretnénk elkerülni.  Aktív résztvevőként legyünk részesei annak a jövőnek, ami fontos számunkra. Otthonról, a kényelmes fotelból nem lehet alakítani a jövőt. Ahogy megváltoztatjuk a jövőt, úgy megváltoztatjuk azt a történetet, amiről az emberek beszélnek. A minden mindennel összefügg elmélet mentén fontos beszélgetni arról, hogy miben hiszünk, fontos megosztani egymással gondolatainkat, beszéljünk arról, hogyan szeretnénk később, a jövőben.

A saját véleményemet hozzátéve: határok nélküli jövőben, amelyben nem korlátoznak minket sem egyéni, saját korlátaink, nem korlátoznak a múlt korlátai, nem korlátoznak társadalmi elvárások.

Márton Anikó