tedxdanubia

Így a nap végén, mintegy összefoglalásként a múlt és a jövő kapcsolódásáról szól a záró előadás.

Brian David Johnson egy történetet mesél, mely arról szól hogyan tanult meg változtatni jövőkutatóként.

Társa egy robot, akinek a neve Arthur. Brian nevet saját magán, mikor elmondja, hogy igen, ő tényleg egy „kocka”. Gyerekkorától lelkesítette a science fiction és különösen a robotok élete, és akkor még filmbeli sorsuk. Azóta már az Intel Corporation jövőkutatójaként a feladata egy működőképes vízió felállítása a számítástechnikáról 2020-ban. De a mai napig épít a science fiction-ra, mely szerinte egy olyan képzeletbeli világ, ami bármikor életre kelthető.

Érdekes pontnál járunk az emberiség történetében. A tudomány és a technika jelenlegi fejlettsége eljutott oda, hogy bárminek, amit kigondolunk, vagy szeretnénk megvalósítani szinte már csak az elképzelésünk szab határt.

De fel is teszi azt a fontos kérdést számunkra: milyen jövőben szeretnénk élni, és milyen jövőt szeretnénk elkerülni.  Aktív résztvevőként legyünk részesei annak a jövőnek, ami fontos számunkra. Otthonról, a kényelmes fotelból nem lehet alakítani a jövőt. Ahogy megváltoztatjuk a jövőt, úgy megváltoztatjuk azt a történetet, amiről az emberek beszélnek. A minden mindennel összefügg elmélet mentén fontos beszélgetni arról, hogy miben hiszünk, fontos megosztani egymással gondolatainkat, beszéljünk arról, hogyan szeretnénk később, a jövőben.

A saját véleményemet hozzátéve: határok nélküli jövőben, amelyben nem korlátoznak minket sem egyéni, saját korlátaink, nem korlátoznak a múlt korlátai, nem korlátoznak társadalmi elvárások.

Márton Anikó

A víz a születésünktől fogva megkerülhetetlenül része az életünknek, a mindennapjainknak. De amíg belőlünk, emberekből napról napra egyre több van - és egyre többen élünk hiperurbanizált környezetben -, addig vízből egyre kevesebb áll a rendelkezésünkre. Ez pedig szorongató dilemma, hiszen az élethez szükségünk van vízre. Nem tudjuk megkerülni - elég csak belegondolni, naponta hányszor nyitjuk ki a csapot, hogy kezet mossunk, igyunk egy pohárral, vagy éppen leöblítsük a WC-t. De honnan vegyünk vizet az egyre növekvő szükségleteinkhez? Mivel a források végesek, az egyetlen, hosszú távon is fenntartható megoldás a víztisztítás.

De hogyan oldható meg mindez a túlurbanizált környezetben - hiszen egyre kevesebb az olyan hely a Földön, amit még nem foglaltunk el. Erre kínál megoldást a rendszer, amiről Bodnár Attila beszélt. Be kell vinni a víztisztítókat a városba, a mindennapi életünk részévé kell tenni ezeket az egyelőre még mindig inkább ipari létesítményekként kezelt épületeket. Jó, de mindezt hogyan?

A válasz látszólag egyszerű: a természet, a technológia és az építészet kombinációjával. Olyan organikus üvegházak kialakításával, amelyek a felszínen tökéletesen illeszkednek a nagyvárosi környezetbe - esztétikusak, a nagyközönség számára akár a rekreációra is alkalmas botanikus kertekként funkcionálnak -, a mélyben ellátják pedig a "klasszikus" víztisztító funkciókat. Olyan új mikro univerzumok teremthetők így a közvetlen környezetünkben, ahol akár több, mint 3000 organikus létforma - a lebontó baktériumoktól kezdve a különféle vegetációkon át egészen a magasabb rendű állati életformákig – élhet egymás mellett velünk együttműködve és minket kiszolgálva. Ezek az úgynevezett vízmegújító kertek, amelyek a világ számos pontján – és idehaza is - tökéletesen működnek. Nem beszélve arról, hogy az újszerűségük és az "emberarcúságuk" okán kifejezetten vonzóak és szerethetőek.

Felejtsük el a régi víztisztítók nem éppen kellemes imázsához kötődő szagot, koszt és az átlagember számára nehezen vagy egyáltalán nem befogadható látványt. Ha azt szeretnénk, hogy a víz, a tiszta víz minél tovább az életünk része legyen, engedjük be a városokba, a közvetlen környezetünkbe ezeket az új generációs megújuló botanikus kerteket.

Ördögh Bálint

Mit értünk szabadság alatt? Mire használjuk a szabadságunkat? Rajtunk áll!

Hétköznapi életünk személyes tapasztalásai visznek minket közel a különböző szabadságainkhoz! Ezek ui. megtaníthatják számunkra: ha szabadon kiállunk a számunkra fontos ügyekért, valószínűleg szemben találjuk magunkat másokkal. Ha véleményvezérekké válunk, akkor érvekkel szembesülünk majd, - használjuk ezeket arra, hogy a saját érvrendszerünket jobbá tegyük, a konfliktusokban meglátjuk a teremtőerőt. Jellemző valóság, pl. Európa-szerte, hogy a munkavállalók inkább nem tesznek fel kérdéseket. Megmaradnak a jóhiszemű hallgatás „bűvköré”-ben. Történjen ez Angliában, Németországban vagy Svájcban, így van ez. Ez tehát nem nemzet specifikus, hanem csak emberi választás.Pedig a hétköznapi emberektől lesz a világ különb.

A véleményvezérek sokszor éppen azok, akik a rendszert, az intézményt féltik a bukástól. Felismerik azt a határt, amikortól már nem tudnak megmaradni a hallgatásban. Tudják, hogy semmi sem fog változni, ha nem fogalmazzák meg a gondolataikat. Egy ügy az, ami megváltoztatja őket, és használni akarják a szabadságukat, hogy szóljanak. Jóhiszeműen megmaradhatunk tehát vakok, és hallgathatunk különböző, minket zavaró társadalmi témákban, mégis ha véleményvezérként bevállaljuk akár a konfliktust egy jobb valóság reményében, akkor hozzuk létre – hétköznapi emberként – a megkülönböztető többletet.

Pék Eszter

A Glasgowi egyetem professzora, Lee Cronin három kérdést tesz fel:

Mi az élet anyaga, hogyan tudunk létrehozni egy új, élő anyagot, és honnan tudjuk egyáltalán, hogy új életet fedeztünk fel?

Miért van az, hogy él a Föld, és nem él a Mars? Kíváncsiak vagyunk, de még nem tudjuk a választ….

Meg tudjuk-e ismételni, hogy egy élettelen térből él új életet hozzunk létre? Ahogy 400 millió évvel ezelőtt kialakult az élet a Földön, vajon mindez megismételhető-e.

Lee Cronint az a kémiai folyamat foglalkoztatja, amikor a nem-élőből élő jön létre. Kutatásai arra irányulnak, hogyan tudunk létrehozni élőt egy laboratóriumban. Bizarr, de ha az élet alkotóelemeit – nitrogén, oxigén, szén és más kémiai összetevők - egy gépbe helyezzük, a végén egy élőt, életet tudunk létrehozni. Az élet a kémia világában is működik, a kémia segítségével lehetséges választ adni abetegségekre, és az egész univerzum működésére.

Márton Anikó

Egy erős kérdéssel kezdi előadását: mi a demokrácia ígérete, amiért oly sokan és sokáig küzdöttek? Mi benne a vonzó? Hogy mindenki úgy éli, élheti az életét, ahogyan szeretné, és hogy a vezetők számon kérhetők.

Kertész Imrét említi, aki a demokrácia alternatíváinak kudarcáról (is) írt, majd Walter Benjamint, aki szerint nincs olyan dokumentuma a civilizációnak, amely ne lenne egyben a barbarizmus dokumentuma is. Ugyanakkor megtanuljuk elkendőzni a barbarizmust. Nyelvi, politikai, kulturális eszközeink vannak erre. Létezik egyfajta hurrá optimizmus, miszerint még sosem volt ilyen szép és jó az élet, ez a termelésen alapuló, fogyasztói társadalom kultúrája, mely túlharsogja az éhezők, menekültek és nyomornegyedben lakók csendjét. Jelenleg a föld lakosságának fele napi két eurónál kevesebből él, egymilliárdan élnek nyomornegyedekben és ez a szám rövid időn belül megduplázódik.

A független újságírók dolga, mondja, hogy hangot adjanak a csendre ítélteknek. Elmondják az ő történetüket, elmeséljék globális civilizációnk árnyoldalának történeteit.

Nemrégen volt a megtörténtéig valaha volt legnagyobb nemzetközi tiltakozás és tüntetéssorozat tíz éves évfordulója. Az Irak elleni invázió ellen világszerte tüntettek, mégis 2003. március 20-án megindult elindultak a csapatok. Rengeteg történet ismert a második iraki háborúból. És még több el nem mondott történetet van. Megdöbbentően magasra szökött a rákbetegek száma Irakban. Lassan több iraki veterán lesz öngyilkos odahaza Amerikában, mint ahányan harci cselekmények közben estek el. Öngyilkos merénylőkről szólván egy konferencián nyugati kultúrkörből származó tudós emberek véleménye az, hogy a muszlim emberek nem becsülik az emberi életet. A drónok korában? A távhadviselés korában? …

Dosztojevszkij szerint egy társadalom civilizáltságának mértéke a börtöneiről mérhető le. Mondhatnánk azt is, a mi társadalmaink civilizáltságát a nyomornegyedeink alapján ítélhetjük meg. Figyelnünk kell a csendekre, a kizárt, meg nem hallott hangokra. El kell mondani a katasztrófák és a barbarizmus történeteit is, és ezeket meg is kell ismerni; csak így tudjuk megítélni, hogy a mi civilizációnk felnő-e az ígérethez, amit hordoz.

Figyeljünk a csendekre!

Aubrey de Grey gerontológus szerint az öregedés egy olyan folyamat, ami a születésünk előtt megindul, először ártalmatlan, de idővel átveszi a hatalmat az egészséges sejtek fölött.

A tudomány mai állása szerint közel járunk hozzá, hogy olyan gyógyszereink legyenek, amikkel ugyanúgy kontroll alatt tarthatjuk az öregedést, mint más fertőző betegségeket.

Az öregedéssel kapcsolatban az általános nézetek megkötik a gondolkodásunkat. Az öregedést elkerülhetetlennek gondoljuk. És megfordíthatatlannak. És különben is: mihez kezdünk a rengeteg emberrel, ha senki nem hal meg? Megfordíthatatlan? Aubrey de Grey egy évtizede arra jött rá, hogy megfordítani éppenséggel lehet, hogy előbb sikerülhet a folyamatot, mint megállítani. Ténylegesen megfordítani. Megfiatalítani az embereket.

Az öregedéssel járó károknak hét fő típusát tartjuk számon, melyekhez 1982 óta nem érkezett kiegészítés. Ezek az anyagcsere által folyamatosan előállított károk, melyek patológiás elváltozásokhoz és végső soron halálhoz vezetnek. Ezeket az anyagcsere által okozott károkat kell molekuláris szinten megjavítani. Az orvosbiológia és a gyógyszeripar mai tudása közel áll ehhez. Nem nélkülözhetőek ugyanakkor a további tanulmányok sem, például az emberi test halál utáni elbontásakor segédkező baktériumok működésének jobb megértése elvezethet a sejteken belüli aggregátumok (szemét) lebontását elősegítő gyógyszerek előállításához.

Aubrey de Grey szerint az első ember, aki ezer évig fog élni már köztünk jár, sőt, elképzelhető, hogy az ötvenes vagy a hatvanas éveit tapossa.

Magyarország egyetlen hegymászója, aki élete során eddig kilenc, 8000 méternél magasabb hegycsúcs meghódítását tudhatja magáénak. Ráadásul úgy, hogy három évvel ezelőtti balesete óta végtagprotézissel él.

Ahogy előadásában - ami sokkal inkább volt egy színes, szagos, szélesvásznú vizuális utazás, semmint egy szuperlatívuszokkal tűzdelt élménybeszámoló - is elmondta: gyerekkora óta a megismerés vágya jelenti a legerősebb motivációt a számára. Ez adja a legélesebb impulzust, ráadásul mindig is a legkeményebb utak vonzották. Zsolt hite szerinte azt vallja, hogy a sikerélmény árát mindenkinek meg kell fizetnie. De az a jó és üdvös, ha az ember ezt a folyamatot tudatosan képes kezelni. Ehhez viszont muszáj átlépni a saját határainkat - amelyek mindenkinél máshol húzódnak. Nála például a hétköznapi életben való "megfeleléseknél".

Ezért is jelentett akkora kihívást számára, amikor - ahogyan ő nevezte - immár a művégtagjával, az első rehab expedíciókat szervezte és élte meg. De ekkor is tudta, hogy a végső cél csakis egy lehet: visszatérni az imádott hegyekbe, még nagyobb magasságokba, még nehezebb utakat választva. Mert még a legdurvább lavina görgeteget is átvészelve lehet mosolyogva mondani, hogy jó élni.

Blaise Zerega médiavállalkozó a tipikus, embereket foglalkoztató témák helyett – újságírás, a média jövője, nyomtatott sajtó – arról beszél, hogy mi indította el őt igazán az úton.

Húsz évvel ezelőtt találkozott egy halálosan beteg emberrel. Az járt akkor a fejében, hogy ez egy szuper anyag lesz, újságíróként csak a téma hírértéke vonzotta. Tudva azt, hogy egy nagyon rossz egészségügyi állapotban lévő emberhez megy, előre megfogalmazott kérdésekkel érkezett. Arról akart tudni, hogy milyen az út végén lenni, mire gondol, miket eszik ilyenkor az ember, hogyan gondol arra, hogy meg fog halni.

A férfi, akivel találkozott torokrákban szenvedett, de egyik cigarettát szívta a másik után. Egy hotelszobában élt, mert nem akart kórházban meghalni. Betegsége miatt nagyon halkan beszélt, ezért egy kérdőív segítségével kommunikáltak. William, aki a beteg férfi volt az együtt töltött hetek alatt elmesélte, hogy egész életét, már egészen kis gyerekkorától kezdve átitatta a halállal való közvetlen kapcsolat. Apja a második világháborúban, Japánban harcolt, hadifogságba került, hazatértét követő pár hónapon belül az elszenvedett sérülésekbe belehalt.

Saját maga a koreai háborúban 76 ellenséges katonát ölt meg, később a Francia idegen légióba ment szolgálni. Nem az élettől, nem a betegségétől, hanem a gyilkolástól és a haláltól volt mérhetetlenül fáradt. Túl sokszor kellett vele szembenézni, és túl sokszor járt már az árnyékában.

Meg akart halni, és ehhez Zerega segítségét kérte. Viták, veszekedések, mély lelki beszélgetések után William végül saját maga, de Zerega jelenlétében, előre oda készített, triplán adagolt gyógyszer bevételével vetett véget életének, mert úgy megértette, hogy az úton saját magának kell végigmennie.

Márton Anikó

A jövőről szeretnék beszélni Nektek, egy közvetlen, kézzel fogható jövőről, a gyerekekről. – Így kezdi Gyurkó Szilvia jogász, kriminológus az előadását.

Ébresztő gondolatai elhitetik, hogy  velünk együtt túl sok gyermek aggódik a jövővel kapcsolatban, túl sok a félelem bennük.

Egy felmérés szerint a gyerekek 57 %-a azt gondolta, hogy a Föld nem lesz jó Föld, a gyerekek 30 %-a vélte azt, hogy egyáltalán nem lesz Föld, ahol élhetnek majd, 10-12 %-a a természeti katasztrófák és állatok, növények kipusztulása miatt úgy érzi, egyáltalán nem lesz jó élni a Földön.

Meg kell hallani ezt a félelemmel teli üzenetet, hiszen a saját gyermekeinkről is szól mindez. Nagyon fontos átgondolni azokat az eszközöket, azokat a segítő pontokat, amelyekkel megváltoztathatjuk mindezt. Amellyel egy újfajta partnerséget tudunk velük kialakítani. Ahhoz, hogy mindezt helyesen tegyük, sorra kell venni azt a három eszközt, amelyek ebben segítségünkre, vagy épp kárunkra lehet.

Az első fontos eszköz a nevelés. A nevelés egyik megszokott, de nem átgondoltan használt része a bántalmazás. Súlyos traumákat okoz, és a félelmen túl más, jó célt nem szolgál. Neveljünk szeretettel, figyelemmel, jó élményekkel.

Másik eszköz az oktatás, amely terület erős reformokat kíván jelenleg hazánkban. Olyan intézményekre, oktatási szemléletre van szükség, ahol érvényesülhet az önálló gondolkodás, a kreativitás, az egyéniség. Ahol nem számít kezelhetetlennek az a gyerek, aki nem fogható skatulyába.

Végül pedig a rendszerek, amelyek korlátozóak, amiért hazánk még mindig a portások és most már a biztonsági őrök országa. A jelenlegi igazságszolgáltatási rendszer nem alkalmas arra, hogy pozitívan segítse a folyamatokat. Éveken át tartó, megoldásokat nem hozó kellemetlen procedúra, melynek újfent a bántalmazást elszenvedő gyerekek a károsultjai.

Újra kell értelmezni a rendelkezésünkre álló eszközöket, át kell értékelni gyermekeinkkel való kapcsolatunkat, meg kell találjuk azt a közeget – ha kell az ő szintjükre ereszkedve, vagy éppen emelkedve, - ahol a valóságot, feladatainkat más szemszögből is megtekinthetjük.

Márton Anikó

Lehet, hogy a sötét oldal rossz, de a sötét anyag bizonyosan a
barátunk. És az atomi részecskék közül a proton is - ha eddig erről
nem tudtuk volna, most jó, ha ezt megjegyezzük. A CERN kutatójának
előadása leginkább egy fantasztikus utazáshoz hasonlított. Épp mint az
Alice csodaországban. Hogy az elméleti fizika unalmas és száraz lenne,
ami miatt - ha történetesen mégis ezzel foglalkozunk - mi leszünk a
partypooperek, akikkel senki nem akar bulizni? Egy fenét! Nagyon is
izgalmas. Legalább annyira, mint az evolúcióval foglalkozni vagy éppen
a civilizáció fejlődését kutatni.

Merthogy neki köszönhetően nyer értelmet az az egyszerű és a
mindennapokban is használt fogalom, mint a súly vagy a tömeg. A
részecskék - azon belül a proton és a sötét anyag - súlya szinte
mérhetetlen. Mégis, ha összeadódnak, mindannyiunk testében
hozzávetőleg 20 kilónyi lapul belőlük. Gondoltuk volna?
Nem véletlen, hogy a tudósokat jó ideje foglalkoztatja a sötét anyag
rejtélye. Mert annak megfejtésén keresztül közelebb juthatunk az
emberi szervezet működésének megértéséhez - amit például, ahogy azt
Allanah is szemléltette, a rák hatékony gyógyításában, az ún. proton
terápiában hasznosíthatunk -, valamint az univerzum sorsát és jövőjét
is jobban megismerhetjük, befolyásolhatjuk.
Ha mindebből kézzel fogható élményt szeretnénk szerezni, menjünk el
Genfbe, a CERN-be, ahol a világ talán legizgalmasabb tudományos
kísérlete folyik, és látogassuk meg a részecskegyorsítót. Merthogy
lehet, van rá mód. De érdemes előre bejelentkezni, hogy a lehető
legjobb túravezetést kapjuk a sötét anyag, a proton és a fénysebesség
csodálatos misztériumának világába.

Ördögh Bálint

Kilépni saját mikrovilágunkból, felfedezni más területeket, időt és teret kell teremteni a megújuláshoz. Joey Ellis felfedező, utazó, művész, Pekingben a Központi Művészeti Akadémia első amerikai hallgatója volt, a mai napig Kínában él, ahol több területen dolgozva a kézművesség, a technológia és a nyelv eszközeivel vizsgálja a kultúrák közötti átjárás és a globalizáció kérdéseit.

A kínai nyelv tanulása közben fedezte fel, hogy mennyire mást jelenthet egy-egy szó jelentése, ami ott abban az országban mind attól függ, hogy jól vagy hibásan alkalmazzuk kiejtését. Számos mókás helyzetet élt meg, miközben a nyelvet tanulta, és esetenként helytelen kiejtést használt. Mindez számára megtapasztalás volt és egyben inspiráció arra, hogy egy-egy anyagra más szempontok szerint is tudjon tekinteni, vagy alkotni valami szokatlant.

Nemcsak a nyelv, hanem a kínai emberek is nagy hatással voltak rá. Funkcionalitás, szobrok, tárgyak, ezek azok, ami őt, mint alkotót, művészt lázba hozza. Szószos edénykékből világítótestet alkotni, vagy jégből óriási gyermekfigurát készíteni. Ez utóbbi alkotásának fontos környezetvédelmi üzenetet szánt, így a hozzá szükséges vizet a Jangcéból, a Sárga-folyóból és a Gangeszből használta. A figurák elolvadva, a globális felmelegedésre hívták fel a figyelmet Pekingben, a világ egyik, ha nem éppen a legszennyezettebb városában.

Márton Anikó

(Szervező: NEFBp; New Economics Forum Budapest)

Hát nem egy könnyed téma, így korán reggel: miért vagyunk szomorúak, mikor meghalunk….. A témák, amelyeket körbe járunk és boncolgatunk ezen a reggeli workshopon, a TEDxDanubia előprogramjaként a boldogság, a boldogtalanság, a jólét és a jóllét.

Tesszük mindezt azért, hogyha életünk végén odajutunk, hogy átgondolhatjuk az eltelt éveket, visszatekinthetünk a földi létünkre, akkor milyen érzésekkel távozunk, megbánunk-e dolgokat, vagy megelégedettséggel tudunk lenni.

A workshop inspirációját Bronnie Ware énekesnő összefoglaló könyve adja, aki hospice nővérként dolgozott két éven át, összegyűjtötte tapasztalatait, melyeket megélt az ápolás során, azokat amelyről beszámoltak neki azok az emberek, akik tudták, hogy hamarosan meghalnak. Élményeit, tapasztalatait megírta, a könyv címe: Mi az az öt legfontosabb dolog, amit sajnálunk halálunk előtt.

Bárcsak elég bátor lettem volna a saját életemet élni

Bárcsak ne dolgoztam volna annyit

Bárcsak lett volna bátorságom kimutatni az érzéseimet

Bárcsak több kapcsolatot ápoltam volna

Bárcsak megengedtem volna magamnak, hogy boldogabb legyek

Márton Anikó

A nap az előadásokon kívül egyértelműen a beszélgetésekről fog szólni.

Az imént alkalmam nyílt megismerkedni és pár szót váltani Simonyi Andrással, volt washingtoni nagykövetünkkel. Aki nem tudná, ő miről ismertebb, annak álljon ez itt:

http://www.youtube.com/watch?v=FTbXLwV_cx4

Ez persze csak a jéghegy csúcsa, de jól mutatja, milyen eszközökkel is volna lehetséges, hogy az országnak jó hírét keltsük a világban.

Ez is a kultúrák párbeszéde.