Tudományos fantasztikus szerzőktől kezdve, az általuk írott, jövőben játszódó novellák olvasóin át politikai aktivistákig és hétköznapi emberekig sokan és régóta vártunk a technológiára, meséli Alessandra, ami végre megváltoztatja majd, jobbá teszi a kormányzást, egy a technológia által jobban működtethető jövőben bízva. Egy olyan technológiára, amely időtől és tértől független közreműködést, együttműködést tesz lehetővé. Technológiákra, amely lehetővé teszi a részvételen alapuló, tömegek számára kiszervezett intézmények megjelenését.
A technológiák megérkeztek. De azt látjuk, hogy ezek a technológiák még nem a fenti célokat szolgálják ki, magántársaságok, mint a Facebook és a Google és társaik az emberek viselkedését és szokásait próbálják monetizálni, ahelyett, hogy az emberek életét igyekeznék jobbá tenni.
A képviseleti demokrácia Alessandra szerint sem pusztán logisztikai kérdés, kihívás. A képviseleti demokrácia a kormányzás eszköze. Fontos leszögezni, hogy a demokrácia intézményeinek a kritizálása nem egyenlő a demokráciának magának a kritizálásával.
Ma a világban társadalmi vállalkozások egész sora teremti újra és reformálja meg a képviseleti demokrácia intézményeit és működését online eszközökkel, alkalmazásokkal, hogy eszközt adajanak a közösségek kezébe, hogy újra vagy megvalósuljon az igazság, az egyenlőség.
A mi munkánk nem semleges, mondja Alessandra a Meu Rio-ról, mi abban hiszünk, hogy nem csak új eszközökre, de új alaptörvényekre is szükség van, a világot ugyanis jelenleg félelmek vezérlik. A gazdagok félnek az egész világtól, hogy a privilégiumaikra tör, a középosztály a munkahelyeit a jövedelmét félti, nem akarván elveszíteni a hozzáférését az oktatáshoz, az egészségügyhöz, a szegények meg egyszerűen attól félnek, hogy nem élik túl a szegénységüket.
És van okunk félni, a világ ugyanis így nem működtethető tovább, nem fenntartható, és ennek ismert ára van: a klímaváltozásban, a demokratikus döntéshozatal működési anomáliában, a demokratikus intézmények hibás működésével fizetünk.
Mára eljött a kor, amikor a technológia alkalmassá vált a társadalmi változások elősegítésére és támogatására. Erre példa Obama 2008-as kampánya, ahol a közösségi média soha addig nem látott szerepet töltött be a mozgósításban. Egyirányú kampányüzenetek sugárzása helyett önkéntesek hadseregei, személyesen és a közösségi médiában folytatott sokmillió párbeszéd segítségével a társadalom meglévő hálózatait felhasználva juttatták el a kampányüzeneteket a választókhoz és győzték meg őket arról, hogy lépjenek fel, legyenek részei a változásnak.
Az emberek pedig reagáltak és rájöttek, hogy hatalmuk van, és megválasztották Obamát; de hogy ez az eredmény a meglévő rendszer mellékterméke volt, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a választások után a mozgósított tömegek hangjára, véleményére a politikusok ismét nem voltak kíváncsiak.
A kérdés tehát az, hogy hogyan használjuk a meglévő, már most is elérhető technológiákat, hogyan szervezhetjük meg a társadalmat, hogyan adhatunk eszközt a magunk kezébe, hogy létrehozhassuk, elősegíthessük a változást?
Alessandra szerint biztosan nem úgy, hogy izolált módon, egyéni felhasználókként kérünk valamit a kormányzattól és az majd válaszol, mint egy szolgáltató. Azért nem, mert ez csak megerősíti azt a jelenséget, miszerint egyénként már most is egy buborékban élünk. Gondoljuk csak el, a világunk már most is algoritmusok mentén szerveződik, amelyek lényegében azt mutatják meg nekünk, amit látni vagy hallani szeretnénk. A Facebook azt mutatja meg az ismerőseink által feltöltött dolgokból, amiről azt gondolja, hogy érdekelni fog bennünket, ugyanígy a Google azokat a keresési találatokat sorolja fel nekünk, amikről korábbi kereséseink alapján úgy gondolja, a legrelevánsabbak számunkra, ugyanígy, az alkalmazás boltokban algorimus mutatja meg nekünk, mely alkalmazásokat kellene telepítenünk a telefonunkra.
Ahhoz azonban, hogy a technológiát arra tudjuk felhasználni, hogy megváltoztassuk a politikát, ennek éppen az ellenkezőjét kell csinálnunk. Arra kell használnunk a technológiát, hogy egymásnak ellentmondó álláspontok tengerén legyünk képesek navigálni. És ezt közösségként, nem egyénként kell tennünk. Mert közösségként muszáj megértenünk egymást, a különbözőségeinket. És közösségként, együtt kell meghaladnunk a szűklátókörűséget és önzést, a káoszt és a megosztottságot, amelyeket már így is túl sokáig tévesztettünk össze a részvételi demokráciával.
Újra kell tanulnunk a demokrácia, a részvétel, a párbeszéd szabályait tehát, és ehhez fel tudjuk és fel is kell használnunk a technológiát. Hogy utána mi lesz, azt Alessandra nem tudja, de ez nem baj, azzal a gondolattal bíztat bennünket, hogy a válaszok, az út végének nem ismerete nem kell, hogy megakadályozzon bennünket abban, hogy egyáltalán elinduljunk ezen az úton.
Alessandra Orofino, a Rio de Janeiroi MeuRio társalapítója előadásának inspiráló zárószavai ezek:
„Meg tudjuk csinálni. Ez a mi korunk kihívása. A demokráciát nem továbbfejleszteni kell, hanem újraindítani. És hogy ez megtörténik-e az nem szoftvereken, hanem rajtunk múlik.”
A párhuzam, hogy mi is érdekli jobban: a tudományok, vagy a filmezés sokáig elkísérte, és bár fizikus diplomát szerzett, mégis a filmet választotta. Woody Allen iskolájába kezdett járni, ő volt a tanára, példaképe az élet minden területén, igen a szerelem területén is. Mechanics of love című filmjét a brit tv-ben is bemutatták :)
Utolsó kommentek